Szeptember 26-án mutatta be a Budapest Bábszínház Shakespeare A vihar című komédiáját Szikszai Rémusz rendezésében, Fodor Tamással, Pájer Alma Virággal és Barna Zsomborral a főszerepben. Az angol mester életének és munkásságának kutatói úgy tartják, hogy utolsó önálló színművét 1610-ben írhatta. A darabjaiban megszokott szerkezettől itt sem tér el, a középpontban a szerelem áll, szereplői pedig itt is két szinten jelennek meg: a történések jelentős része a magasabb társadalmi réteg tagjai között zajlik, de vannak alacsonyabb rangú karakterek is, akik itt is a humort képviselik elsősorban. És persze a gonoszságot is.
A történet szerint Antonio, a Milánói herceg bátyja arra készül, hogy megdöntse a jelenlegi uralkodó, Prospero hatalmát. Ehhez megkapja Alonso, a nápolyi király támogatását is, ezért felbéreli Gonzalot, hogy fojtsa a tengerbe a herceget a lányával együtt. Ám a tanácsnok erre képtelen, ezért egy lakatlan szigeten kiteszi Prosperot és Mirandát, akik hosszú éveken keresztül élnek itt hármasban Calibannal, akinek anyját szintén ide száműzték, mielőtt meghalt. A herceg rátalál Arielre, a légi szellemre, akit kiszabadít a rabszolgaságból, ezért pedig cserébe az teljesíti kívánságait. Egy nap, amikor Alonso a sziget felé hajózik kíséretével, Prospero megkéri Arielt, hogy támasszon vihart. Ferdinand, a nápolyi király fia a hajótörést követően a szigeten találja magát, ahol azonnal egymásba szeretnek Mirandával, ám az öreg herceg különböző próbák elé állítja őket, sőt a többi szereplőt is a furfangos szellem segítségével.
Fodor Tamás Prosperoja egyszerűen zseniális. Már a darab elején a székekbe szögez, amikor még csak az előzményeket meséli el lányának. Minden egyes hangsúly és gesztus arra sarkall, hogy feszült figyelemmel hallgassuk, nehogy egyetlen szaváról is lemaradjunk. A szellemeken kívül ő az egyetlen, akinek nincs a kezében báb, mégis úgy dolgozik például a három női karakterrel, mintha figuraként mozgatná őket, csak ő nem a testét használja ehhez, hanem a hangját. Sőt, velünk nézőkkel is úgy játszik… huncut szemvillanásaival, egy-egy hozzánk szóló mondattal bevon bennünket is, a kikacsintások és utalások között pedig nagyon is jól érezzük magunkat ebben a bennfentes szerepben, amivel felruház minket.
Pájer Alma Virág és Barna Zsombor nem először alakítanak szerelmespárt, látszik is rajtuk az összeszokottság, és ezen kívül még valami nagyon fontos dolog: hogy nagyon élvezik a színpadi lét minden egyes percét. Semmi görcsösség nincs bennük, könnyedén töltik meg élettel az általuk mozgatott bábokat, még ha azok nem is járnak be igazán semmilyen ívet, nincsenek különösebben kiemelhető tulajdonságaik, vagy olyan cselekményszáluk, amikben a két fiatal színművész brillírozhatna. Mégis, Miranda és Ferdinand közös jelenetei meghatóak, az egyszerű érzelmek megérintik a nézőket, együtt izgulunk értük, hogy szerelmük minél előbb kiteljesedhessen.
A szellemeket alakító három színésznőnek nincs könnyű dolga, Pallai Marának, Spiegl Annának és Blasek Gyöngyinek úgy kell egy közös szerepet alakítania, hogy figuráik különbözzenek, ám feladatuk és funkciójuk muszáj, hogy egy irányba mutasson. Tökéletesen megoldják a nehéz feladatot. Énekhangjuk és dalaik valóban megidézik a szellemvilágot, olykor borzongás járja át a nézőket tőle, olykor pedig mosolyt csal az arcunkra.
A díszlet végtelenül egyszerűnek tűnik, de a történet előrehaladtával rá kell jönnünk, hogy koránt sem az. A gerendákból álló hajóbelső rengeteg titkos ajtót és rekeszt rejt, aminek számtalan feladata van a cselekmény során, sosem lehet tudni, hogy melyikből mi, vagy ki bukkan fel. Cziegler Balázs egyik legötletesebb megoldása a tengeri vihar megjelenítése, percekig hánykolódnak az apró izzókkal megvilágított kishajók a teljes sötétségben. Hoffer Károly tervezte a bábokat, amelyek letisztultak és egyszerűek, tökéletesen illeszkednek a Kiss Julcsi által tervezett jelmezekhez. Csak Stephano és Trinculo alakjai lógnak ki a sorból, ezzel is hangsúlyozva a két szereplő bohémságát. Szikszai Rémusz először rendezett a Budapest Bábszínházban, először kellett embert és bábot egyszerre instruálnia, mégis úgy tűnik, mintha ősidők óta ismerné és értené ezt a műfajt, egyszerűen tökéletes a báb és az élő játék kombinációja. Nem érződik, hogy 150 perces az előadás, az összes néző alig várja a szünet végét, hogy mehessen tovább a történettel, folytatódjon a mese. Amiről, ahogy közeledünk a végéhez, egyre inkább kiderül, hogy sokkal több, mint egy vidám elbeszélés, annál sokkal mélyebb és fontosabb az üzenete. Azt feszegeti, hogy életünk egy bizonyos pontján képesek vagyunk-e félretenni a minket ért sérelmeket és fájdalmakat, és meg tudunk-e bocsátani azoknak, akik ezeket okozták. A történetben Prospero úgy jut el idáig, hogy közben a maga módján megleckéztet mindenkit, aki sorsának szomorú alakulásáról tehetett, de számunkra ott marad a kérdés, hogy e nélkül is van-e lehetőség a múlt árnyainak elengedésére? Egyáltalán, ki kell-e azt a bizonyos pontot várni, vagy csak egyszerűen úgy kell élni, hogy a sérelmek ne lehessenek a lényünk részei? A rendező a nézőre bízza, hogy döntse el maga.
Malik Andrea