A kérdés – hogy mi értelme az életnek – talán még relevánsabb a mai fiatalok számára, mint 13 évvel ezelőtt, amikor a Budapest Bábszínház bemutatta a Janne Teller Semmi című regényéből készült előadást. A Gimesi Dóra által színpadra írt és Hoffer Károly által rendezett előadást az Ország Lili Stúdióban 2025-ben temették el – hogy megújulva Semmi 2.0 címmel térhessen vissza immár a nagyszínpadra. Itt, Zöldy Z. Gergely deszkákból álló díszletében hét fiatal próbálja bebizonyítani nyolcadik társuknak, hogy az életnek igenis van célja, mert a Berta Csongor által alakított Pierre Anthon szerint valójában semminek semmi értelme, mindenki csupán másolata egy másolatnak. Hogy bebizonyítsák a gyermek és felnőttkor határán egyensúlyozó kamaszok, ők mégis „valakik”, elkezdik felépíteni a Fontos Dolgok Halmát, amelyre csupa olyan dolog kerül, amiért „érdemes élni”. Az első kör látszólag egyszerűbb tárgyai után azonban eszkalálódik a helyzet, s már megkérdőjeleződik a hit, a barátság, és a szerelem is, vagyis éppen azok a dolgok sérülnek, amelyekre igazán szükség lenne a felnőtt lét során. A sivár barna deszkák a darab első felében inkább még az iskola unalmát és egyhangúságát jelképezik, ám az idő múlásával egyre inkább a Fontos Dolgok Halmának helyszínét hangsúlyozzák, az elhagyott fűrésztelepet. A díszlet egyhangúságát töri meg a megannyi beépített ledcsík, illetve a tanulók padjaira ragasztott matricák, melyek a halom épülésével és a beadott értékekkel külön értelmet nyernek.
Az előadásban használt – Hoffer Károly által tervezett – bunraku bábok ugyan ismerősek lehettek a közönségnek, de a mögöttük felsorakozó színészgárda teljesen megújult az eredeti változathoz képest. Hoffer egy korábbi interjújában kitért rá, az újrarendezés egyik fő mozgatórugója a fiatalítás volt, hogy az előadás 13 év elteltével is képes legyen megszólítani a fiatalokat. A színpadon felsorakozó új osztály pedig méltó folytatója a korábbinak. Pontos és precíz játékot láthatunk mindenkitől, a darab pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy az egységes, közös játékon túl minden szereplő külön-külön is megmutathassa a tehetségét – amit meg is tesznek. Barna Zsombor bárgyú és kedves Dagadt Henrikje egy szempillantás alatt válik igazi bosszúálló kis szörnyeteggé, Csernák Norbert kemény és harcias Nagy Hans, illetve az L. Nagy Attila által megformált-mozgatott hithű és egyenes Ájtatos Kaj játékában valódi fájdalom látható, amikor teljesíteniük kell a rájuk szabott feladatokat. Míg Podlovics Laura mint Elise próbálja elhitetni velünk, hogy neki minden mindegy, mégis jól látható lesz, ahogy ő is egyre inkább elveszíti a magabiztosság és a lazaság mázát. Csarkó Bettina szelíd, eminens Sofie-ja pedig hátborzongató módon alakul át egy érzéketlen , bosszúszomjas bábbá, amit valójában már nem is a bábjával ér el – hiszen az az áldozatával együtt felkerült a Fontos Dolgok Halmára –, hanem a saját testével. S miközben mindenki remek alakítást nyújt, nem lehet elmenni szó nélkül a csupán néhány jelenet erejéig szereplő marionettkutya, Hamupipőke mellett. Ellinger Edina alakítása mozgatóként az előadás legkiemelkedőbb bábtechnikai bravúrja. Ellinger emellett az előadás igazi szürke tanárnénije is, sőt, mintha eleinte még rá is játszana beszédstílusával és meg-meg görnyedő tartásával a korára, hogy aztán igazi csillogó dívaként jelenjen meg az előadás végén. A változás jól átgondolt karakterábrázolást mutat, de hiába a diszkógömb-szerű csillogás, a tanárnő az előadás végén sem ért semmit, akárcsak az elején.
A rendezés egyik újítása a mini videóklipek megjelenése a háttérben a díszletbe beépítve, melynek relevanciája a mai világban a fiatal generáció számára majdhogynem evidens. Varga Vince munkái dinamikusak és látványosak, remekül egészítik ki a produkció zenei világát, de talán épp ez a baj velük, hogy sok esetben inkább elvonják a figyelmet a színészek munkájáról, kikönnyítik az élő, itt és most játékot, s ha nem jó helyre figyelünk, akár két alkalommal is lemaradhatunk Jan-Johan húsba vágó szenvedéséről Bartha Bendegúz remek alakításában. S ahogy halad előre a történet, egyre nagyobb a kontraszt is a szenvedő, szörnyű áldozatokat hozó szereplők és az önkívületi állapotban tomboló, bosszúmámorban úszó társaik között. Ezt a pulzálást segítik cserihanna és Bongor az adott szituációkhoz tűpontosan illő dalai, melyeket maguk a színészek hangszerelnek és énekelnek, rappelnek.
Épül, „szépül” a halom, gyűlnek a tanulók padjai, melyek a kihúzható fiókszerű elemek miatt egyre inkább skatulyává válnak, azokká a skatulyákká, amelyek a gyermekkor álmait tartalmazzák. A vágyak, álmok sorra törnek szét, s velük együtt a gyermeki ént hordozó bábok is sorra kerülnek „holtan” fekve a kupacra. Az egyre pokolibbá váló játszmából csak egyetlen karakter próbálna kilépni és segítséget kérni, de Barabás Bíborka naiv Agnese hiába tesz meg mindet, süket fülekre talál a tanárnőnél. Az ő gyermeki énje azonban megmarad, így ő az egyetlen, aki képes lesz még nagyot álmodni és a nyilvánosság felé fordulni ma, amikor úgy tűnik, hogy hiába a sok áldozat, „hőseink” mégsem lettek „valakik”.
A nyilvánosságnak köszönhetően a Fontos Dolgok Halma azonban világszám lesz, míg a felnőtt létbe rángatott tizenéves kamaszok híressé válnak. Az előadás videótartalma itt válik igazán relevánssá, ahogy vicces snittekben – és szép gesztusként – láthatjuk a korábbi osztályt alakító színészek tolmácsolásában a művészi alkotás elsöprő sikerét. Ahogy azonban egyre jobban felgyorsulnak az események, egyre fojtogatóbbá is válik az érzés, hogy mindezt milyen áron érték el. Ennek van-e értelme? És ahogy a mögöttem lévő sorban a gimnazisták döbbenten pusmogták egymás között: „hát milyen osztály ez már?”. Pierre Anthon pedig még ennél is fontosabb dolgot kérdez az előadás végén, olyat, amelyre Hoffer az (újra)rendezésében még inkább keserű választ ad. Elviselhetetlenül fájdalmasat. Egy biztos: az előadás végén mindenki érzi, hogy ez valami. 2.0.
Doma Petra