Elöljáróban muszáj lelkesen megjegyeznem, milyen jó érzés már a beengedésnél azt hallani egy gyerekelőadáson, hogy itt nyugodtan lehet szaladgálni, kiabálni, közbeszólni. Látom egy aggódó szülő tekintetében a kételyt, vissza is kérdez, hogy biztosan így van-e, mire hamiskás mosoly kíséretében jön a válasz: „Persze, de higgye el, senki se fog rosszalkodni, ha elkezdődik az előadás.”
És lássatok csodát, tényleg. Barna Zsombor one man show-ja eredetileg az Ódry Színpadon bemutatott egyetemi vizsgaelőadás volt, és a Hatszín Teátrumban lehet, lesz belőle sikeres repertoárdarab. Markó Róbert írta a bő fél órás előadás szövegét, ami a gazdag Vitéz László-tradícióhoz magabiztosan, a műfajt működtető patenteket pontosan ismerve csatlakozó kanavász: benne néhány üresen hagyott hely, amit az előadó saját ízlése és tehetsége szerint tölthet meg tartalommal.
Fabók Mancsi pár éve már összehozta az ördögöt seprűvel abrichtoló Vas Juliskát és a palacsintasütőjéhez időtlen idők óta ragaszkodó Vitéz Lászlót, most a nagy Őhöz vezető, nem túl girbe-gurba útról tudunk meg további részleteket. Amúgy tényszerűen nem túl sokat; Markónak ez is olyan szövege, amiben az ismétlést és a benne rejlő variációs lehetőségeket, mint szövegszervező eszközt használja. A hangsúly tehát inkább az akción van, és kortárs vásári bábjátékról lévén szó – vagyis se vásár, se szabad ég, se sok zavaró körülmény, amin a helyzethez alkalmazkodva úrrá kell lenni a játékosnak – ez rendben is van.
A szép bíborszínű paraván mögül ugrik elő Vitéz László, aki nagyon el akar nekünk mondani valamit, csakhogy folyton elfelejti, mi is az. Aztán csak kiböki, hogy a nagymamucikája igazi kihívás elé állítja: Lászlónak végre hegyecskét, akarom mondani, menyecskét kell találnia, de persze ehhez egynémely próbatételeken kell átesnie. Már itt felfigyelhetünk arra, amit Barna Zsombor remek tempírozással csinál később is: felcsigázza a várakozásainkat, majd amikor már csalódottan feladjuk, hogy úgysem tudjuk meg, mi végre is ez az egész, villámgyorsan csapja le a labdát. Gátlástalanul ki- és beszól a paravánon túli világ felé, kérdez, aztán vár is kicsit a mindig érkező válaszra. (Épp ezért furcsállom, hogy később, a kalandok sűrűjében erre az interaktivitásra mintha már nem jutna figyelem és fegyelem, holott a nézőtérről, jelentem, lenne rá igény.)
A nyitó jelenet felvázolja a későbbi szerkezetet: Vitéz László bárkivel találkozik, annak így vagy úgy az agyára megy (igen, minket is beleértve) és/vagy az életére tör (ezt mi megússzuk). Az élet nagy dolgainak infantilis megközelítése valójában elsőrangú túlélési stratégia. Az egyik tanulság az, hogy a fárasztó szófacsarásba még a Halál is majd’ belehal, ha elég jól csinálja az ember. Amúgy kissé csalódott vagyok, hogy ebből az előadásból nem tudom meg, hogyan jön majd ki László a karakán Vas Juliskával, akiről – bár ebben a darabban apró szerepe van – az volt a benyomásom, hogy nem kell a szomszédba mennie egy kis ravaszságért. Vajon mellette végre felnő a kölyökvitéz, vagy inkább Juliska fiatalodik meg az örökifjú László oldalán?
A vásári bábjáték, mint jellegzetesen karneváli műfaj óvatoskodás nélkül játszik a halál tabutémájával: a darab központi motívuma a Vitéz Lászlóval réges-régen haragban álló nagy kaszás alapos megleckéztetése. A kesztyűsbábok szabadságfoka jóval nagyobb a miénknél: ők olyasmit is könnyedén megtehetnek, amit mi komoly következmények nélkül soha, ráadásul itt még a sokszor véres tetteket ki is nevethetjük. Mindezt elfogadva és megértve is van néhány jelenetvég, amin eléggé meghökkenek, de belátom, hogy a csont(váz) végül is arra való, hogy a kutya játsszon vele.
A mindenkori vásári bábjáték kulcsa persze a legtöbb esetben láthatatlan előadó, aki a paraván mögött állva akár féltucat figurának is lelket, gesztusokat, hangot kölcsönöz. Barna Zsombor bírja energiával és torokkal, élvezettel szólítja meg az azonnal elvarázsolt gyerekközönséget. A nézők joggal ámulnak a villámgyors akciókon, a paraván mögötti szűk tér legkülönbözőbb pontjain felbukkanó, egymással perelő bábokon. Bónusz örömforrás, hogy ha Vitéz László plebejus logikáját megérti az ember, akár fejben maga is továbbírhatja a vándorló remete – mángorló pemete és hasonló sorokat. A lényeg: Vitéz László és emberszabású segítői ezen a vizsgán is átmentek, vagyis a következő osztályba léphetnek.
Jászay Tamás
(Színházi Kritikusok Céhe)