A Budapest Bábszínház két januári bemutatója nem is állhatna távolabb egymástól: klasszikus vásári kétkezes a kisebbeknek és szürreális meseköntösben is szókimondó, korszerű bábszínház a nagyobbaknak. Barna Zsombor személyén kívül gyakorlatilag csak egy közös a két előadásban: így vagy úgy, de repkednek a pofonok.
A Vitéz László Ángliában minden szempontból folytatása a Hatszín Teátrumban látható Vitéz László menyecskét keres című előadásnak: egyrészt az alkotók nagyobb része mindkét produkcióban azonos, másrészt nemcsak a megszokott játékstílust és fordulatokat kapjuk, hanem a történet folytatását is. Még egyenesen előzményismertetést is kapunk, ha esetleg lemaradtunk volna arról, hogyan indult el Vitéz László megtalálni élete párját és mintegy mellékesen leszámolni a Halállal is. De a fiatal nézők többsége a már jól ismert Vitéz Lászlóért jött, és már előre hősünk nagymamucikájának báli legyezőjét követelik. Ebben a részben László és társa, Vas Juliska immár nemcsak házasok, hanem újdonsült szülők is. A gyerek viszont még mindig nincs megkeresztelve, mivel nem tudnak megegyezésre jutni a keresztnév tekintetében. Juliska Henriket akar, László véleménye szerint viszont még a „Lamancsi” csatornát is hívhatnák akár Lászlónak, a véréből való miniatűr hasonmást meg aztán pláne. A konfliktus megoldása helyett inkább felkerekedik, hogy egyetértést és egy reménybeli keresztapát találjon régi “ángliai” barátja személyében.
Ettől az előadástól pontosan azt kapjuk, amit ennyi alapján várhatunk, se többet, se kevesebbet. Megvan a bábos világ összekacsintása, hogy László régi barátja nem is akárki, hanem Punch úr, aki a nápolyi komédiások Pulcinellájával, a német nyelvterület Kasperléjével vagy Hanswurstjával, és persze magával Vitéz Lászlóval egyívású, sipkás, legényes, verekedős, bajkeverő bábfigura. És persze a gyereket sem véletlenül akarják Henriknek nevezni (ráadásul épp a Kemény Henrik teremben ülünk). Az „ángliai” úticél egyrészt lehetővé teszi a klasszikus vándorút-szerkezetet, másrészt egy kis felfrissíti a történet eredeti közegét. Az egyjátékos technikához képest grandiózus díszletváltások történnek, Horváth Márk látványtervében és Barnáné Varga Márta háttérképein a szülőfalu, Calais, a tenger és a jellegzetes angol városkép váltakozik háromdimenziós díszletelemekkel vegyítve. Az utazás révén a megszokott, süket Vitéz László-poénok is kibővülnek egy pár brit, köztük az akcentusra utaló sztereotípiával, Barna Zsombor pedig helyszíntől függetlenül teljes erőbedobással pajtikázik, és az egyes szereplőket is jól elkülöníti egymástól, semmi kivetnivaló nincs a játékában. A zenének is megvan a maga humora, a vidám, népies dallamok között elfér néhány hang a Titanic főcímdalából és Charlie-tól is.
Barna Zsombor először szintén a párnákon lelkesen várakozó nézők közé ül be, majd kétszer is felpattan, hogy előcsalogassa a főszereplőt, mielőtt végleg felvenné a pozíciót a paraván mögött. Vitéz László többször kikéri a közönség véleményét, meghallgatja az ötleteiket és észrevételeiket, szóval egészen komolyan veszi az interaktivitást, miközben a feszengő szülők próbálják csitítani a túl lelkesnek érzett gyerekeiket. Némi kritikával illethetnénk László apai teljesítményét – pláne, amikor a pólyás gyereket a kocsma előtt hagyva kikér egy stampót –, de ezt és némi ízesen sztereotip feleségszidalmazást leszámítva teljesen gondtalan, önfeledt püfölgetés zajlik a színpadon az egyszemélyes bábjáték minden láthatatlan virtuozitásával. Végül nemcsak a régi barátság elevenedik fel, hanem a házastársak is rendezik a konfliktust, a gyereknek is lesz neve, és még a Halálnak is alaposan elveszik a kedvét a további próbálkozástól. Legalábbis egy újabb Vitéz László-epizódig.
Mi? Vitéz László Ángliában
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Író: Markó Róbert. Zeneszerző: Nyitrai László. Báb- és látványtervező: Horváth Márk. Bábkészítő: Palya Gábor. Háttér: Barnáné Varga Márta. Konzulens: Tatai Zsolt. Rendezte és játssza: Barna Zsombor
GERGICS ENIKŐ: KEMÉNY POFONOK